Miből és hogyan válhat az életünkben szokás? Nem megszokás, ezt fontos külön választani. Szokás, ami egyet jelent a renddel, a rendszerességgel. Úgy tűnhet, hogy ez a monotónia fárasztó, vagy éppen fásító, de valójában attól függ, hogy miféle szokásról beszélünk? Mi az a valami, az a tett, az a szó, az a megnyilvánulás, ami újra és újra teret-helyet kaphat a napunkban?
Az ima híd ég és föld között!
Az iszlám egyik alappillére az ima, az imádkozás. Sokan idegenkedve tekintenek a fix mozdulatsorokra, a nem egyszer fanatikusnak ítélt megnyilvánulásokra. Ám ez így, ebben a formában ténylegesen nem több előítéletnél. Mert itt egy, nagyon is tápláló szokásról beszélünk. Ha az imának nem lennének feltételei, kötöttségei mind időpont, mind mozdulatok, mind megvalósítás tekintetében, akkor az egész hektikussá, rendszertelenné válna. Ráadásul az emberi természetet ismerve könnyedén előfordulhat, hogy az, ami nem szabályozott, előbb-utóbb egyszerűen elhalványul, s végül eltűnik.
Márpedig az ima ereje, az összekapcsolódás tüze abban rejlik és attól olthatatlan, hogy folyamatos. Hogy ott van az a tér mindenkor, amiben a szent közeg megszülethet, amiben a szavak és érzések formát ölthetnek, és amik konkrétan az égig érhetnek. Ezért van az, hogy az ima a muszlimok számára pont ugyanannyira szent és sérthetetlen, mint a földre borulás. Előbbi a lelki, utóbbi a testi felkészültséget mutatja. Az alázatot, a hálát, a köszönetet, a szeretetet.
A szokás biztosíték a fennmaradásra. A szokás ellenszere az elhalványulásnak, az elértéktelenedésnek, az elfelejtésnek. Ami beépül a napi rutinba, ami mintegy szövőszékként, keretként tartja a lét fonalát.
A látszólagos kötöttségek nem arra szolgálnak, hogy börtönrácsokként behatárolják a teret és az idő. Nem az a céljuk, hogy teljesen száműzzék az intuitív megnyilvánulásokat, a spontán reakciókat. Tulajdonképpen olyan biztos alapot hoznak létre, amire a hitélet, annak minden személyes vonatkozásával egyetemben építkezhet. Mégpedig megingathatatlanul.
Az imádkozás az isteni nyelv?
Igen. Nem véletlen, hogy nem pusztán az időpontok, a mozdulatok adottak, hanem az ima szövege is. Ráadásul, ha a tartalom azonos, akkor sokkal könnyebben érhető el az a révült vagy, nevezhetnénk meditatív vagy elmélyült állapotnak, amiben a kapcsolódás szinte automatikus és főleg természetes. Ahol a mindennapok zaja elcsendesedik, ahol az emberi gyarlóságok semmissé válnak, és ahol megtapasztalhatóvá válik az a tér, amiben az egység nemcsak remélhető, hanem érezhető, átélhető, elraktározható, és talizmánként a nap további részében őrizhető.